Tapogatózó, kiegyenlített játékot hozott a mérkőzés első szakasza, amelyből a Fehérvár kapott előbb lábra. Okosan, jól, a középpályán szervezetten játszott a csapat, amelyhez persze hozzájárult az is, hogy az első negyedóra végéhez érve sikerült a vezetést is megszerezni. Az első félidőben a hazai csapat játékában kevés volt a tudatosság, szinte csak a rögzített játékhelyzetek jelentettek veszélyt – ezért is volt meglepő, hogy a második játékrészben sokkal jobb Haladást láttunk.

Keneseiék sokkal tudatosabban, harapósabban, néhol agresszívebben játszottak, mint a fordulás előtt, és ennek gólokban is megmutatkozott az eredménye. Az FC Fehérvár sem játszott rosszul, a küzdeni akarásra sem lehet senkinek panasza, de – különösen a kulcsemberek között – kevés volt a kiemelkedő egyéni teljesítmény, ebben a Szombathelyi Haladás felülmúlt bennünket.

Varga István a mérkőzés után azt mondta, az első félidőben jól játszott csapatunk, akár kétgólos előnnyel is fordulhattunk volna. A második játékrészben azonban olyan védekezési hibákat követtünk el, amelyet ilyen szintű játékosok nem engedhetnek meg maguknak. Előzetesen is tudtuk, készültünk rá, hogy a Haladás belső csatárait nem szabad egyedül hagyni, mégis jöttek a hibák. Balszerencsénk is volt abban, hogy a szombathelyi egyenlítő találat tulajdonképpen öngól volt, a labda Radovics hátáról pattant a hálóba. Senki nem mondhatja, hogy a játékosok nem küzdöttek, nem akarták a sikert, de ahogy a védők hibáztak, a támadók többször, kecsegtető helyzetben rossz döntést hoztak. Pedig, ennél támadóbban már nem lehet felküldeni a csapatot, ahogy a hajrában játszottunk, Sitku beállítása után már négy támadóval igyekeztünk gólt rúgni.

Csertői Aurél is úgy látta, az első játékrészben jobb teljesítményt nyújtott a vendégcsapat, de a Haladás tartását dicséri, hogy a hátrányból fel tudott állni és megfordította a meccset.